Teljes mértékben. Nincs bibliai alapja annak a feltételezésnek, hogy a kenetolaj használata véget ért az Ószövetséggel, vagy hogy azt kizárólag a betegekért imádkozó gyülekezeti vezetőkre kellene korlátozni. A Szentírásban végig a személyes kenet Isten népe körében elterjedt gyakorlat volt. Ruthot arra utasították, hogy mosakodjon meg és kenje meg magát, mielőtt Boázhoz közeledne (Ruth 3:3), az Ecclesiastes 9:8 arra buzdít, hogy ne hiányozzon olaj a fejünkről, Jézus pedig maga utasította tanítványait, hogy böjtöléskor kenjék meg fejüket és mossák meg arcukat (Matthew 6:16–18). Ez az utasítása nem egy új vallásos szertartás bevezetését célozta a böjtöléshez. Inkább a személyes kenet annyira ismert volt, hogy annak elhagyása felhívhatta a figyelmet valaki gyászára vagy böjtjére. Jézus azt akarta, hogy követői folytassák szokásos személyes ápolásukat, ahelyett hogy tudatosan nyomorultnak tűnnének a vallásos elismerésért. A kenet a gyász végét és az öröm és helyreállítás visszatérését is kifejezte, amint azt Dávid esete is mutatja, amikor megmosakodott, megkente magát, és bement az Úr házába imádkozni (2 Samuel 12:20). Az Újszövetségben a tanítványok is olajjal kenték meg és gyógyították a betegeket (Mark 6:12–13), míg a James 5:14–16 konkrét utasításokat ad a vénekről, akik imádkoznak és megkenik a betegeket. A személyes kenet és a mások megkenetése tehát egyaránt jelen van a bibliai feljegyzésekben, bár körülményeik és felelősségeik eltérnek.
A kenetolaj széles körű személyes használata folytatódott a korai keresztények körében, de fokozatosan egyre inkább korlátozottá vált, ahogy a gyülekezeti szokások és a formalizált vallásos gyakorlatok kialakultak. A nyugati Egyházban a kenet végül szorosan összekapcsolódott a gyülekezeti vezetők által végzett előírt rítusokkal, különösen súlyos betegség és a halál közeledtével kapcsolatban. A gyülekezeti hagyomány azonban soha nem válhat a végső tekintéllyé annak meghatározásában, mit enged meg a Szentírás. Minden hívő része a Jézus Krisztus által megalapított királyi papságnak (1 Peter 2:4–9), és a személyes kenethez nem szükséges egy lelkész vagy más vallásos tisztségviselő engedélye. A helyzet más, ha más embereket kenünk fel, valakit tekintélyi pozícióba nevezünk ki, vagy helyeket és vagyontárgyakat szentelünk fel. Az ilyen cselekedetek a felelősség, a kinevezés és az elismert tekintély bibliai elveit érintik, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. A személyes kenet azonban elérhető marad a hívők számára, mint a hit, az áldás, a helyreállítás és az Istennek való odaszentelés látható kifejezése. Soha nem válhat szokásból, babonából vagy vallásos kötelességből végzett üres szertartássá. Célja, hogy kifejezze az Úrral való élő kapcsolatot és a Szent Szellemétől való függésünket.
A Felkenés Háza